- Na, és miket fogtok vásárolni? – érdeklődött anyu.
- Semmi érdekeset. Csak kaját meg ilyesmit – válaszolt Gracie.
- Olyan régen találkoztam már az anyukáddal, szerintem ideje lenne vele újra összefutni. Lennél olyan kedves Gracie, hogy megkérdezed édesanyádat, hogy mikor ér rá?
- Rendben, úgy is sokat unatkozik mostanában.
- Ó, tényleg. Szegénykémet jól megviselhette a válás, úgy ahogy téged is gondolom – biggyesztette le a száját anya.
- Igen, igen, de most erről nem szeretnék beszélni – nézett le a kekszre meg a forró csokira Gracie.
- Elnézést, nagyon sajnálom. Nem akartalak megbántani – mentegetőzött az anyám.
Justin és Gracie fél 15-kor le is léptek. Amikor már beültünk a kocsiba én még körülbelül százszor visszaszaladtam gyorsan a házba. Hol a szempillaspirálomért, hol a fésűmért, hol egy müzli szeletért, stb. A lényeg a lényeg, 5 perccel 15 után értünk be a My Style főépületébe. Megkerestük Fannit, majd bementünk vele a büfébe és meghívott minket 1-1 hot-dogra. Mikor megettük a virslis kifliket és megittuk a kólát Fanni bevezetett minket az irodájába, ahol papírok tömege várt rám. Erősen néztem a kitöltendő papírokat, körülötte elhomályosult minden és csak akkor vettem észre, hogy épp látványosan csak úgy a „semmibe” bambulok, amikor anya 5 centiméteres távolságról egyenesen a fejembe integetett, közbe valami bagoly hang szerűséget kiadva a száján.
- Anya, elég! – „üvöltöttem” rá nem olyan hangosan.
- Jól van kicsim, csak legyél nyugodt, ne izgulj! – simogatta a hátamat anyu.
- Nyugodt vagyok – nevettem el magam – na, kezdjük?
- Persze – vett egy nagy levegőt Fanni és leemelt 5 darab papirost a tömbről.
- Hű! – csodálkoztam és egyben örültem is, hogy sok olyan kérdés van, ahol nem kell írni.
- Kaphatnék egy tollat?
- Ja, igen, persze! – kapkodott Fanni egy tollért, mert ő közben valamilyen ajánlólevelet írt.
Elkezdtem kitöltögetni a lapokat, eleinte unalmas kérdések voltak, majd kitértek a hobbikra, a kedvenc témakörökre. Összesen 40 oldalt töltöttem ki. Eléggé fárasztó volt, de legalább nem fárasztóbb, mint az iskola. Átadtam a papírköteget Fanninak, majd átvitt egy olyan szobába, amiben sminkek tömkelege található, több mint a boltokban. Már fogalmam sincs, hogy milyen volt a reakcióm, mert szinte már majdnem elájultam a sok kozmetikum láttán. Édes illatokat éreztem a jobb vállam felől, gyorsan odapillantottam. Parfümök, parfümök mindenhol! Legalábbis az egyik oldalon egy polc tele volt rakva az illatszerekkel. Volt ott vattacukros, dinnyés, rágógumi, de még keksz és sok más illatú is. A sütemény illatú rettentően érdekelt, ezért leemeltem a szekrényről. Kétbalkezességemnek hála, a csokisat egészen véletlenül sikerült levernem.
- Úristen! – kiáltottam fel egy nagyot.
- Semmi gond, előfordul az ilyen. Ne aggódj, nem te vagy az első – nyugtatott Fanni.
- Kislányom! Nem szégyelled magad? Jobban is odafigyelhetnél a dolgokra, nem kéne állandóan kapkodnod! – üvöltötte le a fejem anyu.
- Jól van, bocsánat. És igen, szégyellem magam – néztem le a lábamra zavaromban.
- No problem. Van még egy csomó ilyen parfüm raktáron – kacsintott rám Fanni.
Fanni az egész épületben végigvezetett, minden egyes kis- és nagyszobát megmutatott. Nem gondoltam volna, de még könyvtár is van benne. Nem is értem, hogy e 3 vagy 4 év alatt anya hogy nem említette meg nekem. Hisz’ pedig tudja, hogy imádom a könyveket!
Minden egyes kis- és nagy helyiségben dolgozott legalább 2 ember. Miért kell, hogy több százan dolgozzanak egy újságon, ami havonta jelenik meg? Kell fotós, 2-3 szerkesztő, a nyomdázó, és kb. 5 emberke, akik intézik a különböző dolgokat. Amikor ezt a kérdést hangosan is feltettem és elmondtam,hogy szerintem hányan kellenek egy ilyen munkához, Fanni felemelte a mutatóujját és gyorsan a prezentációs terembe vezetett. Ott aztán felvilágosodtam az egész „hogyanjutelazújságaboltokbaaszerkesztőségből” témáról és megígértem magamnak, hogy többet ilyesmit nem kérdezek, mert meg kell akkor néznem egy 35 diás prezit.
Amikor hazaértünk egyenesen az ágyam felé tartott az utam, ugyanis annyira fáradt voltam, hogy hullának is elkeltem volna. Anya sürgetett lefele, hogy készíti a vacsit, szóval ne aludjak el, de meggyőztem azzal, hogy ha pihizhetek egy kicsit, a vacsora közben nem alszok el. Hát, abból az alvásból nem lett semmi, ugyanis a drágalátós barátnőm, Gracie pont akkor hívott fel, amikor épp álomba merültem volna. Nagyon dühös voltam rá, ezt éreztettem is vele alaposan.
- Jól van, jól van! Nem kell telefonon keresztül letépni a fejem! Csak arra voltam kíváncsi, hogy mi volt – mentegetőzött.
- Uh, bocsi, csak nagyon elfáradtam. Egy körülbelül 30 diás előadást kellett megnéznem, ami arról szólt, hogy kik és mik dolgoznak egy újság szerkesztőségében.
- Na, pedig ez tök jól hangzik.
- Lehet, de baromira unalmas volt. Na, puszi, holnap még beszélünk! – köszöntem el egy hatalmas nagy ásítással.
- Pussz
A beszélgetés után sikerült elaludnom, de nem volt az sok idő, maximum 15 perc, mert anyu felkiabált, hogy kész a vacsi. Lassacskán feltápászkodtam az ágyamból, de valahogyan nem vettem észre, hogy rám van tekerve a takaró (?), és elestem a szoba közepén. Onnan is felálltam, bár nagyon fájt a bal térdem és a bal könyököm. Lekiáltottam anyunak, aki szupermegagyors sebességgel felrohant hozzám. Megkérdezte, hogy mit csináltam és megmutattam neki a 2 végtagomon található puklikat és foltokat.
- Shelby, ezt nem hiszem el! Holnap lesz a fotózás és te már is össze-vissza töröd magad? – nézett rám sápadt arccal anya.
- Ez van anyu… Tudod, a Photoshop csodákra képes – mosolyogtam zavartan anyura.
- De Fanni azt fogja majd hinni, hogy verni szoktalak itthon.
- És miért hinné? Jól ismer téged és tudja, hogy sose ütnél meg pont engem. Meg amúgy sem néznek ki úgy ezek a sebek, mintha bántottál volna.
- Jó, oké, majd vacsora után felhívom.
- Segítenél lemenni? – felé nyújtottam a karomat.
- Na, gyere!
A vacsi egész jó volt, sosem hittem volna, hogy a meggy olyan jól passzol a rizshez.
Miután végeztem a vacsorával felhívtam Graciet és elmeséltem neki az elesésemet. Először csak röhögött, hogy hogyan lehetek ilyen szerencsétlen, majd komolyra váltott és elkezdett a Photoshoppal nyugtatni. Hosszasat beszélgettünk, mert vele is történt egy izgi dolog az utolsó telefonálásunk óta.
- Jujj, képzeld! Rám írt az a 10-es srác Facebookon – kuncogott fel.
- Na ne már! Komoly? Ez tök szupi! És mit írt?
- Megkérdezte, hogy mikor lesz az iskola szülinapi ünnepsége – itt levitte picit a hangját, szomorúnak tűnt.
- De legalább beszéltél vele már virtuálisan.
Amíg én bíztattam a barátnőmet, anyu felhívta Fannit. Ő is a Photoshopról magyarázott, hogy azzal mindent meg lehet oldani, szóval anyukám is megnyugodott ez ügyben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése